Az emésztés tulajdonképpen a vékonybélben történik. Az étel itt alkotórészeire bomlik (analízis), majd asszimilálódik. Feltűnő a külső hasonlóság a vékonybél és az agy között. Feladatuk és funkciójuk is hasonló: az agy a nem anyagi, a vékonybél pedig az anyagi benyomásokat emészti meg. Vékonybélpanaszok esetén az a kérdés vetődik fel, hogy nem túlságosan analitikus természetű-e a páciens.
A vékonybél jellemző funkciója ugyanis az analízis, a felbontás, a belemenés a részletekbe. A vékonybélpanaszokkal bíró emberek többnyire túlzott kritikára és analízisre hajlamosak, mindenben találnak valami kivetnivalót. A vékonybél is jó indikátor egzisztenciális szorongásokra. A vékonybél értékesíti, „hasznosítja” a táplálékot.
A vékonybélproblémák lényegesen ritkábban, de az előzőek ellenkezőjére is felhívhatják a figyelmet: mégpedig a túl kevés kritikai készségre. Erről van szó a hasnyálmirigy elégtelen működésekor, mely a szerv elzsírosodása miatt következik be. Az egyik leggyakoribb vékonybélprobléma a hasmenés. A népnyelv azt mondja: beszarik, félelmében becsinál. Ha valaki majd beszarik, az azt jelenti – fél. A hasmenés félelemproblémára utal. Ha félünk, nincs rá időnk, hogy benyomásainkkal elemző módon szembesüljünk. Benyomásainkat megemésztetlenül eresztjük át magunkon.
Hasmenésnél sok folyadékot veszítünk, a folyadék azonban, amely a rugalmasság szimbóluma, szükséges lenne ahhoz, hogy félelemkeltő (szűk) én-határainkat kitágítsuk, s ezzel félelmünket legyőzhessük. Akár krónikus, akár akut a hasmenés, arra hívja fel figyelmünket, hogy szorongunk, helyzetünkhöz túlságosan ragaszkodunk, s felszólít bennünket, engedjük el a dolgokat, engedjük szabadjára őket.
A vastagbélben a tulajdonképpeni emésztés már befejeződött. A táplálék megemészthetetlen maradványaiból itt már csak víz vonódik el. E terület leggyakoribb zavara a székrekedés. Freud óta a pszichoanalitikus értelmezés szerint a széklet az adás, az ajándékozás aktusa.
A székrekedés azt fejezi ki, hogy nem akarunk odaadni valamit, ragaszkodunk valamihez. Ezzel a fösvénység problémaköréhez jutottunk. A székrekedés igen elterjedt tünet korunkban. Az anyagiakhoz való erős ragaszkodásra mutat rá, arra, hogy az anyagi életben képtelenek vagyunk elengedni a dolgokat. Ahogyan a vékonybél a tudatos, analitikus gondolkodásnak felel meg, úgy a vastagbél a tudattalannak, szó szerint az „alvilágnak”.
A tudattalan a mitológiában a halottak birodalma. A vastagbél is halottak birodalma, benne találhatók azok az anyagok, amelyeket már nem lehet visszaforgatni az életbe, ez az a hely, ahol az erjedés felléphet. Amennyiben a vastagbél a tudattalant, a test éjszakáját szimbolizálja, az ürülék a tudattalan tartalmainak felel meg. S ezzel máris megvilágosodik előttünk a székrekedés következő jelentése: félelem attól, hogy a tudattalan tartalmai napvilágra jönnek, és kísérlet arra, hogy a tudattalan, elfojtott tartalmakat megtartsuk a maguk számára.
A testi székrekedés felszámolásával analóg módon a tudat alatti tartalmak is lassan felszínre kerülnek. A székrekedés tehát arra hívja fel a figyelmünket, hogy nehézségeink vannak mind az adás, mind az elengedés aktusával kapcsolatban, materiális és tudat alatti tartamainkhoz egyaránt ragaszkodunk, s nem akarjuk, hogy azok napvilágra kerüljenek.
Az emésztés köréhez tartozik még a hasnyálmirigy, amelynek elsődlegesen kettős funkciója van: az exokrin (külső elválasztású) rész a leglényegesebb emésztőnedveket termeli, ezek tevékenysége egyértelműen agresszív. A cukorbeteg (inzulin hiányában) az élelem tartalmazta cukrot nem képes asszimilálni – a cukor átmegy rajta, s a vizeletben választja azt ki. Ha a cukor szót a szeretet szóval helyettesítjük, meglehetős pontossággal előttünk ál a cukorbetegeket érintő problémakör.
A cukorbeteg édességek élvezetére irányuló törekvése, s ugyanakkor a cukor asszimilálásának és sejtjeibe való beépítésének képtelensége mögött a szeretet beteljesülésére irányuló be nem vallott vágy áll, párosulva a szeretet befogadására, teljes átélésre való képtelenséggel.
Mint tudjuk, a sav az agresszió szimbóluma. Ismételten a szeretet és az agresszió, a cukor és a sav (a mitológiában Vénusz és Mars) polaritásával találkozunk. A test arra tanít bennünket: aki nem szeret, savanyú lesz; vagy, hogy még egyértelműbben fogalmazzunk: aki nem képes élvezni az életet, maga is élvezhetetlenné válik.
A szeretet csak az tudja elfogadni, aki adni is tudja. A cukorbetegek szeretetre vágyik (édességre), de ezt nem meri aktívan megvalósítani. Azonban továbbra is vágyakozik arra, amit nem kaphat meg, mivel maga sem tudja, hogyan adjon szeretet – így a szeretet átmegy rajta: a cukrot asszimilálatlanul kell kiválasztania. És akkor még savanyú se legyen!
